Sziasztok,
A kihívás ezen napja kellemes, régi emlékeket elevenített fel bennem. Amikor fiatal és zöldfülű voltam, mennyire igyekeztem összegyűjteni a kis zsebpénzemet, hogy abból megvegyem az első gitárom. Akusztikus gitárt akartam, a lágyabb hangzása miatt, de konkrét elképzelésem nem volt. Nem is volt rá szükség, mert ahogy beléptem a boltba és megláttam a gitárt, egyből bele szerettem - már ha lehet ilyet mondani egy tárgyra. Imádtam a világos, homogén színét, ami mellett kirítt a vöröses színű hátulja és nyaka. Teljesen egyszerű darab volt, ami szinte észrevehetetlen volt a többi feltűnő és csillogó hangszer mellett.
NEGYEDIK NAP:
Keress random egy tárgyat, és írd meg az utazását addig, míg meg nem találtad!
„Amíg az esély nem nulla, akkor úgy ítélem, még van remény.” Clélie
Avit
Ahogy Konrád befejezte mára a munkát, a nyitott fém
polcokon heverve a nyakamba szakad a magány, amit a szerszámokkal és gépekkel
túlzsúfolt műhely csendje teszi nyomottabbá. Sóhajtok, aztán kinézek a keskeny
ablakon, amin keresztül a csillagos ég alatt sorakozó fák tetejét láthatom.
- Bár köztük
lehetnék..... lassan már nem emlékszem a szél csiklandozó érintésére, sem a dús,
cédrusoktól hemzsegő, dombos szülőhelyemre, ahonnan elhoztak. Csak azért, hogy hangszert
csináljanak belőlem. – irigykedve fordulok a polcokon lévő több
tucatnyi, egymáson heverő fa alapanyag. – De
nem történt semmi: Konrád elhavazódott, elfelejtett és később már csak
sablonnak túrt elő. Azóta is engem használ minden újonc formájának. – dühösen
meglököm az egyiket, ami megcsúszik és le esik a földre. - Miért nem vagyok jó? – szegezem
nekik a kérdést. - Nem vagyok elég
erezett? Talán a világos színemen gyülekező számok és jegyzetek a gond? - válasz
azonban most is elmarad. Keserűen veszem tudomásul és inkább elfordulok a sarok
felé.
A néma órák gyorsan tova tűnnek míg a hajnal
sugarai meg nem érkeznek. Nem telik sok időbe és Konrád is felbukkan a
műhelyben. Alacsony, zömök teste teljesen betölti a bejáratot ahogy kitárja az
ajtót, majd ahogy a villanyokat felkapcsolja már látni a szokásos élénk piros
pólóját, a megviselt kedvenc farmerját, aminek az egyik zsebéből mint
általában, most is munkás kesztyűk lógnak ki. Kerek arca gyűrött még az
alvástól, de a dús, egyre inkább őszülő haja és bajsza gondosan ápolva van.
Ásít egy hatalmasat aztán leteszi a kezében szorongatott nagy pohár kólát a
legközelebbi szerszámos szekrényére, felkapja az ott heverő noteszét, majd
egyenesen felénk veszi az irányt.
Pár lépéssel átszeli a távot, aztán átlapozza a
noteszét mielőtt a polcokon kezdene keresgélni. Kihúzom magam, hogy a legszebb
részem látható legyen, Konrád azonban rutinosan magához vesz egy másik anyaggal
egyetemben, és tétovázás nélkül az egyik munkaasztalhoz visz.
-
Akkor
talán holnap.... - Biztatom magam
kevés sikerrel, miközben a már jól ismert erős, neonos világításba kerülök, a
kemény, kopottra használt asztalon. A széles felszínét kisebb-nagyobb kupacba
söpört faforgácsok foglalják el, amik között ott sorakoznak a tegnapról elő hagyott
vésők, reszelők és fűrészek egész repertoárja.
Gyakorlottan hozzá rögzít a világos fához, majd
egyenesen a fűrész alá tesz. A vékony fűrész lap gyorsan vág körbe, már nem
csikiz, mint először, meg sem érzem jóformán. Inkább csak elkeserít, hogy másra
nem vagyok jó... pedig meg sem próbálta Konrád...
-
Mit csinálsz, Nagy bátyó? – állít be kopogás
nélkül Liza és a legjobb barátja Adam a műhelybe. Tavaly ilyenkor, a nyári
szünet elején láttam őket utoljára. Mindig bejönnek körbe kíváncsiskodni és
végig csodálni a már elkészült gitárokat. Ezúttal azonban alig ismerek rájuk: Liza
magasabb lett és teltebb, a barna haja jócskán megnőtt, amit kiengedve visel,
és a vastag keretes szemüvege sincs rajta. Adam két fejjel még Konrádon is túl
nőtt, vékony és szikár izomzatú lett. Fogszabályzó került rá és szinte kopaszra
vágatta a göndör, szőke haját.
-
Csak egy egyszerű akusztikus gitárt egy alsós kisfiúnak.
Szülinapjára lesz majd. – Tájra szét szerszámostul a kezeit, hogy szorosan
magához ölelje a lányt üdvözlésképpen. Liza felnyög, aztán tettetett
bosszúsággal kiszabadítja magát, hogy
leporolja a fűrész port a piros, apró pöttyös pólójáról. Miután végzett
gyors pillantást vált a barátjával.
-
Adam szeretne egy gitárt kérni tőled. – böki ki
végül egy szuszra. – A szülei kikötötték, hogy valami hobbit kell csinálnia még mielőtt
megkezdenénk a nyolcaikat...
-
De utálok kosarazni és focizni. – Veszi át a
szót kihúzott háttal jelezve, hogy ezt ő is megtudja oldani. – Ezek a
hangszerek mindig is tetszettek, és szeretnék egyet.
-
Zene füleimnek. – kacsint rá mosolyogva a fiúra
Konrád. – Tudjátok, hol kell szét nézni. – Biccent a fejével a háta mögött lévő
polcokra, ahol a leendő hangszerek alapanyagait tárolja.
Konrád épp csak át tesz az asztalra, hogy levéve a
méreteimet, neki álljon a hangszer oldalainak leszabásához, amikor Lizáék
vissza is érnek.
-
Mi az? – Fordul feléjük Konrád meglepetten.
Rengeteg mintát halmozott fel a polcokon, amiknek az átnézéséhez kell legalább
egy óra.
-
Hol van az a régi, kopott sablon, amint
általában használni szoktál? – kérdezi Adam kíváncsian továbbra is a műhely
többi polcát és szekrényét pásztázva.
-
Itt van. -
Mutat rám a forgácsok és mérőszalagok dzsungele között. - Miért kérded, kölyök?
-
Nekem az
kell. – szögezi le határozottan a fiú.
-
Mi? – vágjuk rá meglepetten a nagybácsival
egyszerre.
-
Bizony. – lép a fiú a munkaasztal mellé, kezébe
vesz és lesöpri rólam az apróbb forgácsokat. – Szeretem ha valami régi és
kopott. Mintha ezer éve élne. – Húzza végig óvatosan a kezét a megkopott, apróbb
hibáktól rücskös oldalamon. – Tuti, tudna mesélni egy csomó mindent.
Konrád apró szemei
megrökönyödve kitágulnak, én viszont szóhoz sem jutok. Olyan régóta vártam erre
a pillanatra, hogy csak ámulok mozdulatlanul Adam csillogó szemei alatt.
-
A ragasztó megszáradása miatt legelőbb két nap
múlva lesz kész, ha tényleg biztos vagy benne. – Jelenti ki percekkel később
Konrád miután túl tette magát a hallottakon. Általában a legújabb típusokat
szokták választani, sőt egyre többször kérnek különleges erezetű fákat és
színeket.
Adam izgatottam nyújt át a férfinak,
aztán Lizával kuncogva magára hagyják Konrádot, hogy neki tudjon állni a
munkának.
A férfi megvonja a
vállát mielőtt átsétál velem egy másik asztalhoz. Satuba fog, aztán elgondolkozva turkálni kezd a számos fiók egyikében, míg rá nem talál egy kisebb
gyalura. Fölém magasodik, hogy határozott, de óvatos mozdulatokkal eltüntesse
az évek alatt keletkezett hibákat. Hiába láttam már vagy ezerszer ezeket az
ügyes mozdulatokat, most mégis idegennek tűnnek, ahogy a gyalu egyszerre
csiklandozva és dörzsölve ér hozzám.
-
Mintha álmodnék! – dőlök hátra boldogan és
hagyom, hogy Konrád a háta mögött álló, plafonig érő polcról levegyen egy
nagyobb tubus lakkot és többször is végig fessen. A szaga most mintha kevésbé
lenne olyan orrfacsaró és tömény, mint eddig volt, de szinte azonnal el is
feledkezek róla, amint Konrád végez és a ventilátorok elé támaszt, ahol végre
megnézhetem magam: a hamvas barna színt, amin sötét erezet fut végig, kanyarogva a grafittal rám jegyzetelt
számok között.
Ahogy a ventilátorok bekapcsolnak, kiráz a hideg,
mégis most érzem csak igazán azt, hogy élek, hogy eljött végre az én
pillanatom, amire eddig vártam.
Megfordulok, hogy
egyenletesebben érjen a hűvös, így láthatom, ahogy Konrád előkészíti és méretre
vágja a hasonló hamvas színű hátlapot, az oldalakat, és a csokoládé színű
nyakat majd végül kicsomagolja az acél
húrokat is.
Beesteledik mire
véglegesen elkészülök Konrád kezei alatt. A férfi fáradtan ugyan, de
elégedetten néz végig tetőtől talpig, miközben az összekoszolódott nadrágjába
törli a kezét. Én pedig büszkén kihúzom
magam és élvezettel fürdőzöm a megérdemelt rivalda fényben.
Ti játszotok/játszottatok e már hangszeren? Miért pont arra esett a választás?
Szeretettel:
Brukú
Brukú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése